Megjártam a szegénység és a betegség mélyét. Amikor az emberek megkérdezik, mi segített talpon maradni a gondok között, amelyekben mindannyiunknak részünk van, mindig azt válaszolom: „Tegnap is talpon maradtam. Ma is talpon maradok. És nem engedem meg magamnak, hogy arra gondoljak, mi történhet holnap.”
Tudom, mi a nélkülözés, a küszködés, a szorongás és a kétségbeesés. Mindig többet kellett dolgoznom, mint amennyit bírtam. Ahogy visszatekintek az életemre, csatateret látok, amelyet halott álmok, megtört remények és elvesztett illúziók borítanak – csatát, amelyben mindig a túlerő ellen kellett harcolnom, amelyben megsebesültem, megcsonkultam, és idő előtt megöregedtem.
De nem sajnálom magam; nem ejtek könnyet az elmúlt bánatokon; nem irigylem azokat a nőket, akiknek nem kellett mindezen átmenniük. Mert én éltem. Ők csak léteztek. Én kiittam az élet kelyhét, egészen a seprőig. Ők csak belekortyoltak a habba a tetején. Olyan dolgokat tudok, miket ők nem. Olyasmiket látok, amelyekre ők vakok. Csak azoknak a nőknek, akiknek szemét tisztára mosták a könnyek, csak nekik olyan széles a látókörük, hogy az egész világ húgai lehetnek.
A Kemény Csapások Egyetemén olyan filozófiát tanultam, amelyet egyetlen kényelmes életet élő nő nem sajátít el. Megtanultam úgy élni minden napot, ahogy jön, és nem aggódni fölöslegesen a holnapon. A holnap képe sötét és rettentő, ez tesz minket gyávává. Túltettem magam a rettegésen, mert a tapasztalat megtanított rá, hogy ha eljön az idő, amelytől féltem, lesz erőm és bölcsességem megbirkózni vele. Az apróságok már nem idegesítenek. Ha láttad boldogságod egész épületét a fejedre omlani, akkor soha többet nem idegesít, ha a szolgáló nem rak csipketerítőt a teríték alá, vagy ha a szakácsnő kiönti a levest.
Megtanultam, hogy ne várjak túl sokat az emberektől, ezért továbbra is örömet szerez a barát, aki nem mindig hű hozzám, és az ismerős, aki pletykás. Legfőként pedig humorérzékre tettem szert, mert olyan sok minden volt, amin vagy sírtam, vagy nevettem. És ha egy nő viccelődni tud a bajain, ahelyett, hogy hisztériás rohamot kapna, akkor nem kaphat már nagyon mély sebet. Nem bánom a sok nehézséget, amelyben részem volt, mert rajtuk keresztül mindig kapcsolatban maradtam magával az élettel. És megérte az árat, melyet fizetnem kellett.
(Részlet Dale Carnegie Hogyan felejtsük el az aggódást c. könyvéből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése